A hatalom logikája #

A világ, attól függően, honnan szemléljük, más és más képet mutat – ennek megfelelően más lehetőségeket is rejteget. A hatalomért való harc során semmit nem hagyhatunk figyelmen kívül, mert biztosak lehetünk benne, hogy ha egy lehetőséget elszalasztunk, lesz más, aki él vele. Nem korlátozhatjuk vizsgálódásunkat a nekünk tetsző dolgokra sem, mert attól, hogy valamit akár ellenünkre is hoztak létre, jól használva lehet még a hasznunkra. A hasznosság, a lehetőségek felismerése a hatalom logikájának célja és lényege, hiszen hiába a szív minden vakmerősége, ha a szem nem látja meg, az ész nem fogja fel a kínálkozó lehetőséget.

A túlélésért folytatott harc kétféle embert hozott létre: az egyiknek a győzelem az első, a másiknak a nyugalom. Az előbbi számára mindenki ellenség, a másik mindenkiben szövetségest keres. Ezért aztán a harc lényegi formája: egy a sokaság ellen. Minden elv, minden praktika, minden intézmény e szembenállás felől vizsgálandó.

Az alábbiakban olyan alapfogalmakat próbálok röviden tárgyalni, amelyeknek ismerete elengedhetetlen annak, aki a politikai harcban kíván érvényesülni A lista korántsem teljes, és a magyarázatok sem terjednek ki minden részletre, de bízom benne, hogy általuk kirajzolódik a hatalom logikája, melynek mentén a hatalom megszerzése és megtartása sikerre vihető.

Igazság és jog #

Mi igazságos? Számodra az, ha győz a jobbik; a tömegember számára pedig az, ha másnak sincs több, mint neki. Ezért született meg először a “könyörületesség” dicsérete, majd az egyenlőség parancsa. A természetes erőviszonyokból keletkező egyenlőtlenség kárvallottjai mindenkire érvényes szabályokat faragnak panaszaikból, és másokat meggyőzve – “sok lúd disznót győz” alapon – rákényszerítik azokat a győztesekre: ezt hívják jognak. Hát létezik-e ennél felháborítóbb igazságtalanság?!

Demokratikus jogállam #

Jogállamról akkor beszélhetünk, ha az előbbi módszerből általános gyakorlat lesz, és erre épül a társadalmi együttélés. A “demokratikus” jelző csak nyomatékosítja a – már amúgy is nyilvánvaló – szándékot, miszerint a sokaság akaratának kell érvényesülnie a kevesek rátermettségével szemben. Ez az a berendezkedés, ami mára globálisan elfogadott normává, politikai reflexszé, de legalábbis vágyálommá vált.

Mit tehet az, aki hatalomra tör egy olyan világban, ahol a “közjót” védő törvények uralkodnak?
Uralkodnia kell a törvényeken a köz nevében.

Diktatúra #

Ahogy a demokrácia korunk politikai ideálja, úgy legnagyobb félelme a diktatúra. Ha ránk sütik a “diktátor” bélyeget, a népharag ellenünk fordul, és nem csak hatalmunk, de akár puszta életünk is veszélybe kerülhet. Ezért tehát úgy kell egyeduralmat építenünk, hogy azt minél inkább a demokrácia álcája mögé bújtassuk. Ez korunk legnagyobb politikai kihívása!

A korábbi nagy, nyílt parancsuralmi diktatúrák abba buktak bele, hogy nyílt erőszakot alkalmaztak. A nyílt erőszak ugyanis félelmet kelt, és a félelem tárgya mi leszünk. A félelem pedig a legerősebb ösztönöket aktiválja, és egyébként gyáva embereket is elszánttá tesz, ha az életükért kell küzdeniük. Ezen kívül, ha a munkára fogható emberek túl nagy része börtönben ül, vagy halott, leáll a termelés, márpedig ha nincs bevétel, semmilyen hatalom nem fenntartható.

A modern ember a legnehezebben azt viseli, ha megmondják neki, mit tegyen és mit ne, hogy hogyan kell élnie. Ezért, ha uralkodni akarunk, azt kell elérni, hogy “önszántából” tegye azt, ami nekünk kedvező. Nem cselekedeteit kell uralnunk tehát, hanem gondolatait, és még inkább, vágyait. Kérdéses, hogy az egyszerű embereknek vannak-e önálló gondolatai, mindenesetre nekünk azt kell elérni, hogy ne legyenek. Ne gondolkodjon, hanem kövessen inkább szokásokat, divatokat, példaképeket, és közben érezze azt, hogy szabad, hogy minden róla szól.

Fékek és ellensúlyok #

Nem mi vagyunk az elsők, akik felismerték a szabályok többféleképpen magyarázhatóságát, és az ebben rejlő lehetőségeket (a vezér számára, veszélyeket a nyájra nézve). Ezért aztán a demokrácia tervezői a főhatalmat nem mindenható monolitikus szervként, hanem egy koordinációt végző kormány és egymástó függetlenül működő intézmények rendszereként képzelték el, amely intézmények a kormányzás egy adott szegmenséért (pénzgazdálkodás, igazságszolgáltatás, média, stb.) felelnek, és amelyek korlátozni tudják egymást, így akadályozva meg az esetleges túlkapásokat.

Ebből tehát egyértelmű számunkra, hogy nem elég a főhatalom legfőbb szervét, a kormányt birtokolnunk, hanem az egyes intézmények fölött is befolyást kell szereznünk. Így nem csak a kormányzás totalitása elé gördített akadályokat tudjuk hatástalanítani, de egy esetleges hatalomátvétel esetén módunkban áll akadályoztatni, akár az ellehetetlenítésig, az új kormány munkáját.

A fékek és ellensúlyok rendszerét tehát meg kell tartanunk: a demokrácia látszatának megőrzése céljából egyrészt; hatalmunk támogatására és az ellenfél korlátozására másrészt. Mindemellett rá kell mutatnunk a bonyolult intézményi rendszer működésének nehézkes voltára is, hiszen a hatékonyság hangsúlyozásával tudjuk indokolni a rátermett személyek (vagyis saját személyünk) fontosságát a politikában.

Erkölcs #

A “jó” és “rossz” harcának, a szív törvényeinek meséje kulturális örökségünk. Ezen törvények könyvekbe foglalása maga a jog, ahogy ezt már fentebb leírtuk. A hatalom logikája a hasznosságra épül, és ilyen értelemben kívül esik a morális igazságok hatókörén. Jó az, ami hatékony; a cél szentesíti az eszközt, a cél pedig a hatalom megszerzése, megtartása és kiterjesztése.

Bár a szív törvényeinek étosza magában foglalja azoknak egyetemes voltát, a gyakorlatban azt látjuk, hogy ezek országról országra, időről időre változnak. Mit tegyünk, ha mi máshogy érzünk, mint a tömeg, amelyen uralkodni akarunk? Akinek számára még vannak áthághatatlannak tűnő morális szabályok, az aligha alkalmas a hatalom gyakorlására. Az egyén morális hovatartozása, ugyanis, nehezen változtatható, kicsi az esély rá, hogy együtt változik a többségével, ami kellemetlen külső és belső konfliktusokhoz, a praktikus szempontok háttérbe szorulásához, így a hatalom gyengüléséhez és végső soron bukáshoz vezet.

Az ízlést nem megváltoztatni, legfeljebb befolyásolni, de leginkább meglovagolni kell. Mindegy, hogy mit tart a többség jónak, a lényeg az, hogy minket annak letéteményeseként ismerjen meg. Uralni kell tehát az erkölcsöt is, és akkor talán alakítani is tudjuk azt, saját képünkre és hasonlatosságunkra.

Hit és tudás #

A totális uralom az élet minden területére, így a szellemi szférára is ki kell, hogy terjedjen. A hatalom ugyanis akkor igazán stabil, ha a sokaság számára szükségszerűnek tűnik, ha a világ rendjébe illeszkedik. Korábban a vallás adott útmutatást arra vonatkozóan, hogy miért olyan a világ, amilyen. Ez roppant kényelmes volt, hiszen vallásilag mindent meg lehet magyarázni, csak egy kis fantázia kell hozzá. A királyok Isten akaratából uralkodtak, és a hit védelmezőiként vígan irthatták az eretnekeket, hirdethettek szent háborúkat bel- és külföldön egyaránt.

A felvilágosodás plebejus mozgalma azonban a hit fölé emelte a racionális belátás által megszerezhető tudást, amelynek igazsága független az embertől, nem részrehajló, nincs saját magán túlmutató célja, sem erkölcsi vonatkozása. Ez a tudás abszolút, megkérdőjelezi és felül is írhatja a hit igazságait. Így felszabadulást jelent a hit által igazolt elnyomás alól is.

Érthető, hogy a tömegek boldogan cserélték le vallásos hitüket a tudományba vetett hitre. Mert azt azért senki nem gondolhatja komolyan, hogy mindenki, aki a tudományra hivatkozik, maga is belátná a tudományos igazságokat. Az önálló gondolkodás nehéz munka, továbbra is kevesek számára hozzáférhető, viszont eredményeit tételek formájában önti a fejekbe a közoktatás, és egyúttal kijelöli azokat az intézményeket és fórumokat, amelyeket aztán a tudás megkérdőjelezhetetlen fellegvárainak kell tartani: az akadémiákat, egyetemeket, egyéb tudományos intézményeket és szaklapokat.

A tudományos igazságok azonban nem közérthetőek, így magyarázni, “zanzásítani” kell őket ahhoz, hogy szélesebb körben hivatkozni lehessen rájuk. Magyarázni pedig sokféleképpen lehet, így máris lehetőséggé válik az, ami eddig korlátnak tűnt. Ha függő helyzetbe tudjuk hozni a tudományos és oktatási intézményeket, befolyást szerezhetünk a társadalom világképének alakulása fölött is. Különösen fontos ez azokon a területein a tudománynak, amelyek a nép identitását befolyásolják, mint pl. a történelem.

De a hitről sem szabad elfeledkeznünk, mert az nem az emberek eszét, hanem szívét szerezheti meg nekünk, így közvetlenebb befolyást szerezve fölöttük. Észre kell venni azt is, hogy a tudomány nem szolgál olyan megnyugtató magyarázatokkal, mint a vallások, nélkülözi a rajongás és önátadás szertartásait, és ilyen értelemben bizonyos kulturális funkciókat betöltetlenül hagy. Ennek köszönhetően jelentek meg a különböző ezoterikus irányzatok, a tudományos igazságokat megkérdőjelező alternatív elméletek, kulturális ikonokért való rajongás, vagy óriási tömegeket megmozgató sportesemények.

Ezért, habár fontos a tudás fellegvárainak uralása, ugyanolyan fontos a tudomány gyengítése, illetve alárendelése morális és vallási szempontoknak. Emellett hasznos a tudomány tekintélyének csorbítása a vallási és egyéb hit alapú mozgalmak javára.

Sport #

Ha már szóba került, időzzünk el egy kicsit a sportnál. “Kenyeret és cirkuszt!” – mondták a régiek. Akkoriban ez nyilvános vérontást jelentett, amin a nép kiélhette vérszomját, a császár pedig élet-halál uraként léphetett fel. Kifinomult korunkban a stadionokban a játékosok inkább a labdát kergetik, mint egymást, viszont a hatás így is óriási. Emberek milliói élik át a harc, a hovatartozás élményét. És hát nekünk, akik a politika porondján akarunk győzni, nekünk is jól jönnek a pompázatos, erőt sugárzó stadionokban megrendezett játékok. Hadd lelkesedjen csak a nép, hadd élje át a táborhoz tartozást, szidja csak az ellentábor tagjainak anyukáját. Hiszen ez az a mentalitás, amiben a közéletben is szükség van. Nekünk is rajongók kellenek, akik a csapatukért eltökélten szállnak síkra függetlenül attól, hogy az hogy teljesít éppen.

A sport szimbólum, identitás, és persze üzlet. Mégpedig az egyik legnagyobb. És hogy a hatalom szempontjából milyen fontos az üzlet és a pénz, arról külön fejezetet kell nyitnunk.

Pénz #

A pénz, mint az áttételes árucsere eszköze, az érték hordozója, sokak számara a lehetőséget jelenti. Ha pénzed van, nem kell szépnek, okosnak, erősnek vagy ügyesnek lenned, hiszen bármit megkaphatsz, amit ezekkel el lehet érni. De pénzzel nem csak a saját vágyaidat, hanem másokét is teljesítheted, és így hatalmad lehet fölöttük.

A pénz a társadalmi munkamegosztás utáni újraelosztás eszköze is. Ha egy kőműves nem kapja meg az elvégzett munka után járó pénzt, éhen hal, mert nem arra rendezkedett be, hogy megtermelje magának az élelmet, tudása sincs hozzá, és az idejét is másra fordította, egy kölcsönös megállapodás értelmében. Ez a specializáció ára, mindannyian függünk egymástól, és az újraelosztás, a pénzáramlás rendszerétől. Az, aki erre a rendszerre van befolyással, emberek millióinak élete fölött is rendelkezik.

A mindenkit érintő szükségletek fedezéséhez, vagyis a közfeladatok (úthálózat, oktatás, egészségügy, stb.) ellátásához szükséges forrásokat is pénz formájában gyűjtjük össze, ez az adó. Érthető módon, ez a közigazgatás legérzékenyebb területe, ezen a ponton lehet a legnagyobb kontrollt gyakorolni a társadalom működése felett. Aki megszerzi az emberek bizalmát, hogy rábízzák a közpénzt, az az emberek élete felett rendelkezik.

Közpénz és közhatalom ily módon szorosan összefüggnek, és így a közpénz magánzsebbe vándoroltatása is elengedhetetlen a hatalom megszerzése szempontjából. Érdemes ezért a pénz áramlásába minél bonyolultabbá tenni, mert annál nehezebben lesz ellenőrizhető, és így annál több helyen lehet megcsapolni.

A pénz egyik közismert előnye, hogy nincs szaga. A hatalom drága mulatság, minden forrásra szükség van a megszerzéséhez és megtartásához is. Legjobb a készpénz, mert nincs ráírva, hogy kiknek a kezén ment keresztül, közpénz volt esetleg, vagy netán illegális üzletekből származik. Ne szégyelljük elfogadni, de azt se felejtsük el, hogy semmit nem adnak ingyen, főleg nem “erős emberek”.

Összegezve: a pénz a hatalom mértékegysége. Ezért számunkra soha nem cél, hanem eszköz. Ügyelnünk kell rá, hogy ez ne forduljon meg soha, mert akkor máris támadhatóak leszünk. A modern uralkodónak mindig puritánnak kell lennie, vagy legalább annak látszania.

Tulajdon #

A tulajdon azt rögzíti, hogy egy erőforrás fölött ki rendelkezhet, vagyis ez egy kizáró típusú jog. Egy dolog értékét az határozza meg, hányan szeretnék azt megszerezni. Minél több, minél értékesebb dolog van a tulajdonunkban, annál több dologból zártunk ki másokat, vagyis a tulajdon szintén a hatalom egyik formája.

A modernitás egyik legszilárdabb elve a magántulajdon védelme. A kérdés mindig az, hogy hogy kerülhet valami magántulajdonba. A legegyszerűbb, legszemélytelenebb, legmechanikusabb megoldás, ha pénzzel megvásárolható. Itt már csak az ár megállapítása a kérdés. Senki nem kérdezi, honnan van a pénz, miért van szüksége arra a dologra a vevőnek, ha ki tudja fizetni, viheti. Ebben az esetben az árképzést kell tudni befolyásolni.

Akinek nincs tulajdona, annak az az érdeke, hogy legyen minél több dolog köztulajdonban, mert így ő is, mint a közösség tagja, részesülhet belőle. Erre rendszert is lehet építeni (ld. kommunizmus), de mivel a dolgokat mindig használja valaki, így a hozzáférés helyettesíti a tulajdont, vagyis a szereplők azért fognak küzdeni. Elkerülhetetlen, hogy idővel a hatalom birtokosai sajátítsák ki a köztulajdonhoz való hozzáférést, és amikor ez megvalósul, már nem érdekük többé kommunistának lenni.

Aki tehát meg akar szerezni valamit, így kell eljárnia:

• szociális indokokra, vagy egyéb társadalmi célokra hivatkozva, érje el az adott dolog közvagyonba vonását;
• érje el, hogy csökkenjen a dolog iránti érdeklődés, a hozzáférésnek minél több feltétele legyen;
• amikor már elfeledkeztek róla, érje el, hogy az állam túladjon rajta, de gondoskodjon róla, hogy minél kevesebben tudjanak a lehetőségről.

Kapitalizmus és fogyasztói társadalom #

A kapitalizmus ma az a koncepció, amiben megőrződött az ősi alapelv: győzzön a jobbik. Nem tudom, hogy sikerült a szabadság megvalósulásaként eladni egalitárius korunkban egy olyan eljárást, ami egyenlőtlen feltételek mellett győzteseket és veszteseket termel, így legitimálva a társadalmi különbségeket.

Mindenesetre aki uralkodni akar, fenn kell tartania azt az illúziót, hogy mindenki lehet sikeres, (“elég hozzá csak egy jó ötlet”, stb.). mert így lehet elérni, hogy a többség elfogadja azt, hogy a munkájának a hasznát más tegye zsebre. Az egyenlő esélyek ígérete jobban elfogadtatja a szolgaságot, mint bármilyen lánc és korbács.

A másik nagy vívmánya a kapitalizmusnak a fogyasztás kultúrája. Az igények kiszolgálásáért folytatott harc új igények gerjesztésének technikáit hozta létre. A mai társadalom fogyasztókból áll, akiknek társadalmi helyzete, megítélése, önértékelése olyan dolgoktól függ, amelyeknek korábban a létezéséről sem tudott. Az újabbnál újabb lehetőségek áradatában mindig van valami, ami még hiányzik a boldogsághoz, ráadásul ami tegnap még jó volt, ma már semmit sem ér.

A divatok és azok irányítása a tömegkommunikációs csatornákon keresztül soha nem látott hatékonysággal működik. A tömegmanipuláció, a modern kori rabszolgaság rendszere kiépült, csak tudni kell használni.

Nem szabad elfelejteni, hogy a gazdasági élet és a politika két párhuzamos világ. A gazdasági alakulatok határai nem tisztelik az országhatárokat, és a vezetői sem rendelődnek alá a politikai vezetésnek. Sőt, a legjobb, ha ezen a terepen szövetségeseket keresünk, nem alattvalókat.

Közvélemény és közérzet #

A demokrácia, a nép uralma a közjóért alakult. És honnan tudjuk meg, mi jó a köznek? Hát a közvéleményből. Eszerint a demagóg okoskodás szerint méretik meg minden politikai szereplő a közvélemény előtt. Ha már demagógia: régi toposz, hogy a közvélemény manipulálható, ezért manipulálandó. Kézenfekvő lenne – és sokak így is állnak hozzá – az a megközelítés, hogy mivel a közvélemény a közérzet kifejeződése, ha jó megítélésre törekszünk, kedveznünk kell a népnek. A baj az, hogy nincs az az államkassza, amelyik egy ilyen feneketlen bendőt jóllakatna, úgyhogy aki úgy akar uralkodni, hogy közben nem szegényedik el, vagyis hosszan akar uralkodni, annak fel kell ismernie, hogy a közérzet függ a közvéleménytől, és nem fordítva.

Ha már így is, úgy is költeni kell, akkor költsünk arra, hogy a nép véleményét befolyásolva érjük el, hogy elégedett legyen helyzetével, ami azért sem lehetetlen, mert minden érzés relatív, mindig az elképzelhető lehetségeshez mérjük aktuális állapotunkat, és ha elhisszük, hogy épp valami sokkal rosszabbtól menekültünk meg, felül fogunk emelkedni az apróbb kellemetlenségeken.

Megint arra jutottunk tehát, hogy a néppel való bánásmód tekintetében egyensúlyoznunk kell a túlzott kiköltekezés és a túlzott elnyomás/kizsákmányolás között. Ebben pedig kulcs szerepe van a közösségi tudat formálóinak, a médiának és a kulturális élet szereplőinek, úgyhogy bánjunk velük körültekintően és bőkezűen, már ha hűségesek hozzánk. Ne engedjük viszont szóhoz jutni azokat, akik kritizálni mernek minket.

Közigazgatás és önkormányzatiság #

Egy átlagos méretű országot nem lehet közvetlenül irányítani, szükség van köztes szintekre, és ennek megfelelően helyi illetőségű hivatalokra, ahonnan a helyi ügyeket irányítják. Mint minden egyén vagy intézmény, amely mozgásteret kap, itt is felmerül az önállósodás veszélye. Ezért az önkormányzatokra úgy kell tekintenünk, mint a lázadás melegágyaira. Minél kevesebb mozgásteret kell nekik hagyni, szűkíteni kell a jogköreiket, pontos direktívákat kell velük betartatni, sok adminisztrációs terhet kell a nyakukba varrni, és ami a legfontosabb, megbízható embereket kell az élükre állítani. Összességében azt kell elérni, hogy a központi kormányzat meghosszabbított csápjaiként működjenek.

Ennek a felépítésnek megvan az ára a “fölösleges körök” miatt, de ezen nem érdemes spórolni, mert sokkal drágább egy elszabadult önkormányzatot megfékezni.

Bürokrácia #

Ha már a hivataloknál tartunk, szót kell ejteni a hivatalok uralmának, a bürokráciának az előnyeiről. A modern, jogállamhoz szokott ember természetesnek veszi, hogy mindenféle szabálynak kell megfelelnie, amely szabályok betartását különféle hivatalok felé kell bizonyítania. De ha igénybe szeretne venni valami állami szolgáltatást, akkor is valamilyen hivatalon keresztül tud intézkedni. Természetesnek vesszük, hogy az állam mindenféle adatot tart rólunk nyilván, hogy hivatalos kötelességeink vannak, amelyeket ha elmulasztunk, büntetést varrnak a nyakunkba. Azért fogadjuk el ezt, mert úgy gondoljuk, mindez a mi érdekünkben történik.

A hatalom szempontjából nézve ez a működés óriási lehetőségeket rejt. Foglaljuk le az állampolgárokat adminisztratív teendőkkel, kötelezzük őket szigorú formai szabályok betartására és bonyolultan megfogalmazott jogi szövegek elfogadására, helyezzünk kilátásba horribilis büntetéseket, komoly késedelmi pótlékokat, és sokkal kevesebb gondunk lesz velük.

Egy kellően bonyolult szabályrendszer lehetővé teszi, hogy mindig találjunk valamit, ami miatt büntetést szedjünk be a kellemetlenkedőktől. Kiskapuk beiktatásával kedvezni tudunk híveinknek, akiket ezzel fogni is tudunk, hiszen a szabályok kijátszásával bármikor tudjuk őket aztán kompromittálni. De az egyének mellett cégeket is tudunk így irányítani, vagy akár megszerezni, így szerezve befolyást a piac felett is.

A kiterjedt bürokrácia – és általában az egyeduralom állama – sokba kerül, de ez nem okoz nekünk problémát, ha az árát ellenlábasainkkal, vagyis a rendszerbe beilleszkedni nem akaró elemekkel, cégekkel fizettetjük meg.

Közjó és közellenség #

Szó esett már korábban a közjóról, és akkor is leszögeztük, hogy elégedetté tenni egy népet közel lehetetlen, de legalábbis nagyon drága vállalkozás. A közjó kell hogy legyen a hivatalos cél, de ahelyett, hogy könnyelmű, és később könnyen fejünkre olvasható ígéreteket tennénk, sokkal bölcsebb (és olcsóbb) a köz ellenségeivel szemben való védekezés kihirdetése.

Amennyire veszélyes a félelem, ha direkt terrorral magunkat állítjuk tárgyául, annyira hasznos, ha találunk egy közellenséget, aki azt kiváltja. A félelem hatására ugyanis automatikusan leáll a gondolkodás, és mi a védelmező szerepében könnyen magunkhoz hajlíthatjuk az emberek szívét. Időről időre félelmetes ellenségeket kell felmutatnunk, és olyan történeteket kell elmesélnünk és elhitetnünk, amelyekben mi vagyunk a megszabadítók, és amelyben elfogadhatóvá válik, miért kell adott esetben bizonyos javakról és jogokról “ideiglenesen” lemondani a menekülés és valami távoli jó elérése érdekében. Nem mellesleg, így ellenfeleink is kiiktathatóvá válnak, csak azt kell elhitetnünk, hogy ők a fenyegetés okai, vagy legalábbis annak csatlósai, ügynökei.

A történet sémája tehát ez:

• a távoli múlt aranykorából jövünk, mi vagyunk annak letéteményesei;
• a közeli múlt szenvedéseinek vagyunk túlélői;
• a jelen epikus küzdelmében, a jók táborában vagyunk harcostársak és vezetők;
• egy fényes jövő, egy kánaán felé tartunk, és a győzelem már csak egy karnyújtásnyira van.

Háború és béke #

Ahogy már többször érintettük, hasznos a félelem, de nem tartható fenn örökké, hacsak nem történik valami olyan a valóságban, ami erre tényleg okot adhat. Természeti katasztrófákban csak legfeljebb reménykedni lehet, de amit az ember is össze tud hozni, az a háború.

Háborúban lenni veszélyes és sokba kerül, viszont háború által fenyegetve lenni kifizetődő, pláne, ha az erősebb, agresszívabb féllel ki tudunk egyezni a háttérben. Ilyenkor hangosan kell a béke pártját fognunk, miközben kihasználjuk a megnyíló üzleti lehetőségeket. Egy háború rengeteg pénzt megmozgat: maguk a fegyverek nagyon drágák, de megbolydul a megtámadott ország élelmiszer ellátása, energia ellátása, komplett piacok rendeződnek át, és ebből mind hasznot lehet húzni.

Ezen kívül egy háború olyan status quo alá eső kérdéseket is újranyithat, mint pl. az országhatárok, vagy nemzetiségi ügyek. Meg lehet jelenni provokatívan, vagy éppen csillapítólag, de mindenképpen hatásosan a nemzetközi véleménypiacon is, ami lehetőséget biztosít pozícióink javítására.

És egy háború okozta veszélyhelyzet kiváló indok arra, hogy belföldön feljebb toljuk az ingerküszöböt, és rövidebbre fogjuk a pórázt.

Oszd meg, és uralkodj! #

Egy ilyen felsorolásból nem maradhat ki ez az ősi bölcsesség, de mit tudunk hozzátenni?

Ha a történelem fényében vizsgáljuk ezt a tételt, azt látjuk, hogy nem mindegy, milyen a szembeállított csoportok aránya, és milyen alapon történik a szembeállítás. Ha ugyanis a többséget támogatjuk, szétfolyik a vagyonunk, ha a túl szűk kisebbséget, keményebb eszközöket kell alkalmaznunk a többség elnyomására, ami forradalomhoz vezethet. Ha pedig a rossz anyagi helyzetűeknek kedvezünk, előbb-utóbb felemelkednek, és megszűnik az összetartó érő.

Az anyagi helyzet alapján történő megosztás azért sem járható út, mert az uralkodó érdeke az, hogy a többség csak annyit kapjon az újraelosztásból, amivel nyugton marad, gazdaggá csak azokat kell tenni, akikre feltétlenül támaszkodnia kell a hatalomnak.

Hogy ezeket a hibákat elkerüljük, olyan társadalmi csoportot kell támogatnunk, amelyik körülbelül a teljes népesség felét, vagy annál valamivel nagyobb hányadát teszi ki, és olyan húrokat kell pengetni náluk, amelyek valami mély, történelmi sérelemre rezonálnak. Az emberiség egyetemes kultúrájának része a bináris megkülönböztetés: az én és a másik, jó és rossz, férfi és nő, fekete és fehér.

Ehhez hozzájárul az, hogy könnyen közösséget tudunk vállalni azzal, amivel rendszeresen találkozunk, amit megszoktunk, az idegenben viszont – ösztöneinktől vezérelve – inkább látjuk a veszélyt, mint az embert. A természetes törésvonalakat kell tehát felfedeznünk a társadalmunkban, és azokat lövészárkokká mélyíteni, járhatatlan aknamezőkké tenni.

Vannak továbbá olyan kisebbségek, amelyek semelyik nagyobb csoportnak sem fontosak, őket bármikor ki tudjuk játszani, vagy segítve, vagy támadva őket.

A nagy feladat abban áll – és ez teszi az uralkodást művészetté –, hogy egy törékeny egyensúlyt kell fenntartani, amelyben a kedvezményezettek érzelmi elégtételt és mérsékelt anyagi előnyöket kapnak, az ellenfeleket pedig lefegyverzi a demokratikus szabályok hangoztatása, vagyis hogy el kell fogadniuk a többség akaratát. Mindkét fél megnyugtatására pedig ott van a közös ellenségek meghurcolása fölött érzett káröröm.

Elit és bűn #

Egyedül nem lehet uralkodni, de nem szabad bízni semmilyen szövetségben, hiszen a szövetségesek potenciális trónkövetelők. Az győz, aki előbb felismeri, hogy végül csak egy maradhat. Az egyenrangú partnerekkel ezért keményebben kell leszámolni, mint a legkeményebb ellenséggel. Az eredeti csapatból, amellyel megszereztük a hatalmat, csak azokat lehet meghagyni, akik tanúbizonyságot tettek feltétlen hűségükről, és akik elégedettek helyzetükkel.

Az új belépőknél pedig arra kell ügyelni, hogy olyan birtokokat kapjanak lojalitásukért cserébe, amihez képletesen vér tapad, amit aztán rajtuk lehet számon kérni, ha úgy hozza a szükség. Hagyni, sőt, szítani kell az alsóbb szinteken a vetélkedést, hogy mindig találjunk olyat, aki kihúzza a létrát a túl magasra kapaszkodók alól.

Engedni kell az elitnek a bűnt, és be kell engedni a bűnözőt az elitbe. Az alvilág is a hatalom világa, a határvonalat csak a közvélemény szabja meg. Ezért nem engedheti meg a hatalom birtokosa, hogy törvénytelenséggel vádolhassák, az őt támogatók körében viszont ezért kell szemet hunynia a bűn felett.

Az alvilág természetes mozgása felfelé irányul, a kezdeti erőszakhullámokat konszolidáció és a pénzek tisztára mosása követi. A hatalmi elit nem tud a törvényes kereteken belül maradni, mozgása lefelé irányul. Így találkozik alvilág és felvilág egy titkokkal teli, szürke zónában. Ezen a területen tevékenykedik a hatalom legfontosabb szerve, amelyet közönségesen titkosszolgálatnak szoktak hívni. Ez a szerv állam az államban, a lehető leggyorsabban kell kiegyeznünk vele, de amint lehet, irányításunk alá kell vonni.

Információ és technológia #

A technika fejlődése korunkat az információ korává tette. Létrejött egy digitális tér, ahol mindennek nyoma van, ahol mindenről és mindenkiről adatok képződnek, ezeket az adatokat pedig az élet különböző területein (média, kereskedelem, szórakozás, egészségügy, stb.) működő rendszerek dolgozzák fel soha nem látott mértékben és hatékonysággal, majd tárják eredményüket a nyilvánosság elé, amit milliók fogyasztanak.

Az emberek egyre több szálon csatlakoznak ezekre a rendszerekre, egyre nagyobb mértékben, szinte már biológiailag függnek tőle. Ez az új tér nemcsak információt gyűjt és terít, hanem reagál is. A használójához idomul, hozzá nő, teljesíti a vágyait, álmokat gyárt számára, kielégíti a szociális igényeit, elszeparálja a közösségtől. A rendszer kapcsolótábláján az emberek álmait, vágyait, érzéseit, gondolatait, szokásait tudjuk szabályozni.

Ez a hatalom tere, megszerzése soha nem látott kontrollt biztosít az emberek fölött Itt fognak eldőlni a jövő háborúi, itt öltenek formát a jövő birodalmai.

Igazság és rend #

Ha mindent jól csináltunk, az eredmény egy jól idomított társadalom, jóllakott és kompromittált elittel, felhergelt hívekkel, kiegyezett ellenzékkel, kiterjedt bürokráciával, lojális hivatalnokokkal, kezes törvénykezéssel, polgáraival szemben hatékony rendőrséggel, együttműködő alvilággal, gyümölcsöző üzleti együttműködésekkel.

Egy társadalom, amelyben mindenki tudja, hol a helye, amiben (majdnem) mindenki boldogul valahogy, és közben közügyektől távol, békés szendergésben, digitális mámorban tengeti egyre szűkebb mezsgyén mozgó életét a fényes jövő reményében. Mert a mezsgyének szűkülnie kell, hiszen az elit mindig többet és többet akar, mert terjeszkedni kell.

Ha jól csináltuk, addigra már a béka megfőtt a fazékban, nem rángatózik, ha erősödik a szorítás; és ha időben gondoskodtunk az utánpótlásról, és eltelt elég idő, már jön az új nemzedék, amelynek már természetes, hogy a mi igazságunk az Igazság, és a Rend az úr.

“A törvényeket mindenkinek be kell tartani”, hiszen jogállam van. Zéró toleranciát hirdetünk a “külföldi befolyás”, az “adócsalás”, az “alkotmányos rend megzavarása” ellen.

Ha mindent jól csináltunk, megvalósul a rousseau-i szabad társulás, melyben “az állam kényszeríti az egyént, hogy szabad legyen”.